Ezt a cikket Niklai Norbert küldte el nekünk, amiben a Nanzan Aikido vezetője kifejti az álláspontját a vizsgázásról. Köszönjük!

Sok dan vizsgát láttam már, néhányon vizsgáztatóként vettem részt. Ezeken a megmérettetéseken jó és kevésbé jó megoldásokkal egyaránt találkoztam. Az utóbbival kapcsolatban fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy néhányan talán elsietik a vizsgázást.

Ne értsetek félre, egyáltalán nincs ellenemre, ha valaki a kivárási idő leteltével felkészülten vizsgázik. A problémám inkább az, ha úgy érzem, nem a tudásszint változása, hanem kizárólag a kivárási idő lejárta az indikátor.

A fokozat megvan, az oklevél megérkezik

Sajnos ebben a tanárok is ugyanúgy hibásak lehetnek, mint tanítványaik, hiszen vágyaik, érdekeik egybevágnak. Egy dan fokozat jót tesz az egyénnek, a klub közösségének és a tanárnak is. Ki emlékszik egy-két hónap múlva egy-egy rosszabbul sikerült vizsgára? A fokozat megvan, az oklevél megérkezik, a fekete öv kopni kezd, vagy kopik tovább.

Szakítani kellene ezzel a hagyománnyal, hiszen mindenkinek az érdeke, hogy szép vizsgákat lássunk. Olyanokat, melyekre öröm visszagondolni. Tanárnak is jobb cégér, ha tanítványai rendszeresen kiváló vizsgákat mutatnak be, s a vizsgázó is egy szép élménnyel lehet gazdagabb.

A felelősség a tanároknál van

A felelősség a tanároknál, technikai vezetőknél van. Az ő támogatásuk kell ahhoz, hogy egy aikidoka  jelentkezzen vizsgára. Az ő döntésük, hogy megérett-e rá, vagy sem. Nekik kell érteni és megértetni a tanítványokkal, hogy a fokozatok bár mérföldkövek, de nem az idő múlásával arányosak, hanem a tudásszinttel.

Folytatás a Nanzan Aikido honlapján.

Bizonyára közületek is sokakat foglalkoztat a keiko gi mosása, tisztán tartása. Mikor megvesszük az üzletben, külön felhívják rá a figyelmünket, hogy ne hipózzuk, ne fehérítsük, ne "főzzük" ki azt mosáskor, viszont akármit is csinál az ember, akkor is sárgul, főként azokon a területeken, ahol érintkezik a testünkkel, pláne ha még az átlagosnál jobban is izzadunk viselése közben.

Beszélgettem már erről a dojonkban pár emberrel és különböző praktikákat emlíetttek. Teljesen olyanok voltunk, mint egy háztartási óra tanulócsoportja az USA-ban. Van, aki csak nagyon ritkán mossa, viszont sokszor szellőzteti. Van, aki a mosóvízbe ecetet, vagy szódabikarbónát tesz, van aki a tiltások ellenére csak fehéríti a gít mosáskor. Egyesek szerint alá kell venni még pólót és úgy megelőzhető a sárgulás, mások szerint az étrenden kell változtatni és akkor nem színez annyira az izzadságunk. Ezzel csak az a bajom, hogy így is csurom "víz" a ruhám edzés után, ha még pólót is vennék alá, lehet, hogy a mentő vinne el minden alkalommal a dojoból.

Van aki szerint nem szabad egyáltalán mosni és akkor teljesen mindegy milyen a színe, de egyetemes és működő megoldást még nem hallottam arra vonatkozólag, hogyan is lehet praktikusan tisztántartani az eredetileg fehérneműként viselt gít. Csak tudnám, hogy a pokróc keménységű felsőt; ami az aikidó sajátja is, hogy tudták a ruha alatt viselni a japánok.

A fejemben megszületett viszont a megoldás, sőt megoldások egész sora:

1.) Ne foglalkozzunk vele hogy néz ki, ha tiszta és minket nem zavar a sárgaság, akkor mást sem fog.

2.) Rövidebb időközönként vegyünk újat és tévesszük meg vele edzőtársainkat és instruktorainkat, hogy a miénk bezzeg sokkal "fehérebb". Ez nem túl etikus a bushidót nézve sem.

3.) Mossuk Perwollal és akkor nincs semmi probléma.

4.) Fessük be sárgára és teremtsünk új divatot a dojoban.

5.) Ültessünk be magunknak szintetikus bőrt, amit nem lehet átizzadni.

Persze ezek azért Monthy Python-i javaslatok, de próbáljuk nem túllihegni a dolgot, hiszen nem szépségverseny felkészítőre járunk, hanem harcművészetet tanulunk!

Ezt a cikket Karászi Sándortól kaptuk, aki arra biztatta az egyik tanítványát, Heinold Lászlót, hogy írja meg gondolatait a danvizsga felkészülésről. Az AikiMag pedig szívesen közli le azokat az írásokat, amiket beküldtök - persze, ha megüti a szintet. 

Az alábbi gondolatokat Karászi Sándor barátom biztatására, kérésére írtam le. Természetesen – bár nem ennyire összeszedve – ezek a gondolatok, érzések már előtte is kavarogtak bennem.

Az utóbbi időben nem volt lehetőségem rendszeres aikido edzések látogatására, így amikor tavaly decemberben felmerült a lehetőség, hogy ideje lenne már danvizsgát tennem, el kellett gondolkodnom azon, hogy miből álljon a felkészülés. Az időkeret adva volt: január elejétől március közepéig, tehát mindösszesen 10 hét. Nem sok, nem mindegy hogyan töltöm el. Sanyit kértem meg arra, hogy hetente egyszer találkozzunk, és alkalmanként mintegy két óra edzéssel készítsen fel a vizsgára. Jelenlegi életvitelem – Székesfehérváron lakom és Veszprémben van a munkahelyem, ahova naponta bejárok – tovább szűkítette a lehetőségeket, így maradtak tehát a hétvégék a felkészülésre. (Bár – mint az alábbiakban láthatjátok – a felkészülés nem csak az edzésekből állt.)

Arról, hogy milyen gyakorlatokat végeztem Sanyi vezetésével: nem írok. Ha jól sejtem, fogunk még ezekkel találkozni az általa tartott edzőtáborokon. Amiről ugyanakkor hitelesen tudok írni: mit éreztem, mit gondoltam, hogyan változtam ezek hatására.

(Csak közbevetőleg: a Sanyival végzett edzések nem kis pszichés megterhelést jelentettek. Az olyan „biztatásokat” mint: „Laci, te fogsz vizsgázni, nem én!” vagy „Laci, hát most mit csináljunk?” (olyankor, amikor többedszer nem sikerült helyesen végrehajtanom a mozdulatot) – nem volt könnyű megemésztenem. Nem számoltam, hányszor jutott eszembe a gondolat, hogy talán hagyni kellene ezt a danvizsgát, de jó párszor.)

Meglehetősen racionális típusú személyiség vagyok, nehezemre esik olyanban hinnem, ami nincs alátámasztva valami olyannal, amelyben – korábbi tapasztalatok miatt – már hiszek. Most mégis meg kellett ezt tennem, Sanyi irányításával olyan gyakorlatokat végeztem, amelyeknek pozitív hatását azonnal nem éreztem, noha az kezdettől érezhető volt, hogy helyes végrehajtásuk kihívást jelent. Ráadásul a képzelőerőt is erőteljesen mozgósítani kellett, olyan képeket, szituációkat kellett elképzelnem, amelyet a valóságban még soha nem éltem meg. Megtettem, nem csak ott a dojóban, hanem otthon is, minden nap legalább egyszer, reggel munkába indulás előtt, vagy éppen este, miután már a család minden tagja lefeküdt. (Sőt néha akkor is, amikor láttak, és a gyerekek vigyorogva kérdezgették, hogy mit csinálok.)

Kénytelen voltam elhinni, hogy amit gyakorlok, annak van értelme, mert – főleg az elején – a hatását én nem éreztem. Tulajdonképpen - amellett, hogy más választásom nem is volt - azért végeztem ezeket a gyakorlatokat, mert elkezdtem élvezni őket. Részben elhittem, részben – egy idő eltelte után – már magam is éreztem, hogy ezek a gyakorlatok – hosszú távon legalábbis – valami fontosat tesznek hozzá a mozgásomhoz, jó irányba alakítják. (Azzal kapcsolatban, hogy a vizsgáig elegendő lesz-e a hatásuk, persze lehettek kétségeim.) Jó volt másrészt érezni, hogy a korlátozott lehetőségek dacára tudok érdemben készülni.

Emlékezetes és talán tanulságos is a fejben történő gyakorlásokra és hatásukra visszaemlékezni. Az elején még a saját mozgásomat (a „technikát”) is nehezemre esett tisztán és erőlködés nélkül elképzelnem. Zavart, hogy hol egyik, hol másik nézőpontból tudom csak szemlélni magamat; néha csak kívülről (egy külső megfigyelő szemével) láttam (valamennyire) a mozgásomat, néha meg csak a saját nézőpontból tudtam elképzelni.

Egy idő után már tisztultak a képek, és már az kezdett zavarni, hogy nem látom az uke mozgását. Úgy éreztem akkor van meg teljesen a technika, ha az uke mozgását is éppen olyan tisztán látom, mint a magamét.

A vizsga előtti két hét már csak a vizsgaanyag gyakorlásából állt. Mind a fejben, mind az uke nélküli gyakorlásnál próbáltam a rávezető gyakorlatokból következő mozgásformát alkalmazni – és úgy érezni, hogy ez kezd sikerülni. Ezzel párhuzamosan az újonnan tanult mozgásformákat egyre természetesebbnek, a korábbiakat pedig egyre szögletesebbnek éreztem.

Az uke is elkezdett mozogni (a fejben végzett gyakorlásnál). Amíg a kezdet kezdetén az uke válláig tudtam a mozgását elképzelni, később már egyre inkább a felső test mozgását is láttam. Továbbra is különböző nézőpontokból láttam magamat, de ez már nem zavart annyira (lehet, hogy így természetes?).

A gyakorlatok, továbbá a vizsgaanyag fejben történő mindennapos gyakorlása, valamint az otthoni, uke nélkül végzett vizsgaanyag gyakorlása fokozatosan azt az érzetet alakította ki bennem, hogy a vizsgára felkészülten fogok érkezni. Így jutottam el a vizsgáig, amelyen - egy természetes "vizsgadrukktól" eltekintve - érzésem szerint sikerült végig nyugodtan viselkednem – talán a felkészülés miatt is. A vizsga után persze úgy ültem le, hogy fogalmam sem volt arról, vajon sikerült-e. Azt éreztem csak, hogy az, amit célul tűztem ki – nyugodt, kapkodásmentes vizsga, ahol a tudásomnak a maximumát tudom bemutatni – majdnem sikerült. Úgy éreztem, a technikák egy részénél sikerült a tőlem telhető legjobbat megmutatnom, és a maradék résznél sem voltam mélyen tudásom alatt.

Záró gondolatok

Bár a hivatalos eredményt az edzőtábor befejezése után természetesen nem tudhattam, úgy mehettem haza, hogy számos barátomtól, ismerősömtől – kéretlenül – pozitív visszajelzéseket kaptam. Ezt azért érzem fontosnak, mert miután telefonon Sanyitól megtudtam a hivatalos eredményt, ezt az eredményt – magamban – „elkönyveltem”. De a (magasabb fokozatú) társaktól érkező visszajelzések (is) kellettek ahhoz, hogy – a vizsgán mutatottak és vizsgára történő felkészülés miatt is – egyfajta büszkeség töltsön el néhány napon keresztül.

Úgy gondolom, hogy ezért a sikerért meg kellett küzdenem, én pedig megküzdöttem; az eredményt pedig ennek a küzdelemnek és a felkészülésemet irányító Karászi Sándornak köszönhetem.

Köszönöm a felkészítést – ezekkel a gondolatokkal is.

(Heinold László)

Ma edzés után oda jött hozzám egy kezdő aikidóka. Azt kérdezte, hogy normális-e az, hogy ő nem ért az egészből semmit. Először nem értettem, hogy mire céloz, hogy nem érti a magyarázatokat? Azt mondta, azt nem érti, ami nem hangzik el, az okokat, hogy mit miért csinálunk. Ezt nagyon ritkán hallom kezdőktől. Ennek vagy az az oka, hogy általában a kezdő kérdezés nélkül csinálja a feladatot, és örül hogy mozog, leköti az egész mert új, és lehet más meg konkrét elvárással jön, hogy ő most harcot fog tanulni és aztán meg pislog, hogy „mi ez, mit csinálunk, nem erre számítottam”. Vagy csak nyitott és egyből meg akar érteni mindent. Mindenesetre erre nem tudtam kielégítő választ adni (tovább irányítottam a mesterhez), mert ugye minden technikánál külön el lehetne mesélni, hogy ez miért jó. Ez a magyarázat egyébként gyakran megvan, de szerintem érthető, hogy valakinek nem elég magyarázat az, hogy „ez azért van így, mert épp a kardomat akarom kihúzni” – senki sem mászkál mostanában karddal az oldalán. Ilyeneken nem nagyon szoktam gondolkodni, talán azért, mert nem önvédelemre járok, nekem ez nem harc, hanem sokkal inkább: testmozgás, ezen kívül, folyamatos tanulás és felismerés, kommunikáció, kapcsolat, mozgás: nem mint torna, hanem mint egy folyamat egybekötve egy lélegzettel. Szóval nem tudom senkinek elmagyarázni, hogy például miért kell belépni az adott technikában pont oda, hiszen ott teljesen védtelenek vagyunk. De azt tudom, hogy általában, mikor megcsinálom a technikát, az jólesik (amikor épp nem felejtek el tompítani:) De általában tök jó érzés az egész, és ennyi nekem elég.

Egy másik órán, amikor szintén egy kezdővel gyakoroltam (az volt az első, vagy második órája) kérdezte tőlem, hogy „- Ez most miért jó?” „Most miért guruljak el?”. „- Hát pl. mert a támadó menekül.” „- És a támadóm is menekülni fog?” Nem igazán tudtam mit kezdeni a kérdéssel, már azért sem, mert ehhez szerintem érteni kell az aikido sajátosságát (mint ahogy az előző kérdésnél is), hogy itt nem önvédelemről van szó, mert annak nem kellene szépnek lennie. Nem érzem teljes magyarázatnak, azt hogy „ez azért van, mert a támadó itt rossz helyzetben van, ezért erre kell mozdulnia…stb.”., itt nem csak harc van, persze az is van. De senki sem fog úgy megtámadni az utcán, hogy megfogja a csuklóm, és lehetőleg ügyel rá, hogy ne fogja erősen, hogy tudjak vele kezdeni valamit. Nincs igazi támadó és védekező, itt van két ember, akik akarnak egymástól valamit: mondjuk fejlődni (az út a cél), itt kapcsolat van, egy mozgásfolyamat és légzés. Szóval ennek a kezdő aikidókának sem tudtam elmondani fél percben, hogy mi az aikido, mit csinálunk, és edzés közben nem ülhetek le fél órára magyarázkodni. Már ha meg lehet valakivel értetni az aikidót elmagyarázással. Ezt csak úgy lehet megérteni, hogy az ember jár rendszeresen, és nem akar az első órán megérteni mindent, hanem idővel fogja megérteni, mert érezni fogja a saját bőrén. Ez csak így fogható fel.

Én idén hallottam először a Karate Maratonról és első hallásra - főleg Aikidosként - azonnal az jutott eszembe, hogy ember legyen a talpán aki ezt végig csinálja. Elmondanád nekünk, hogy mit kell teljesítenie egy Karate Maratonistának?

A sportolók 30.000 karate technikát (10.000 rúgás, 10.000 ütés, 10.000 védés) teljesítenek több mint 10 óra leforgása alatt 10x47 perces etapok során, 13 perces szünetekkel.

Mi a célja ennek a hatalmas fizikai megmérettetésnek? 

A Karate Maratonon a résztvevő sportolóknak nem egy másik sporttársát kell legyőzniük, hanem saját magukkal kell megküzdeniük, mely a legtöbb esetben sokkal nagyobb feladat! Óriási akarat, kitartás, fegyelem, és főleg szív kell hozzá. Általában az először indulók kételkednek abban, hogy teljesíteni tudják ezt a kihívást, de az a hangulat és légkör, ami azon a napon, ott a helyszínen kialakul az mindenkit átsegít a holtponton. Egy ember dolgozik 300-ért, 300 egyért !

A részvevők közül milyen arányban teljesítik a teljes programot?

A III. Karate Maratonon 300 induló közül kétszázan a maratoni távot teljesítik. 100 sportoló a fiatalabb korosztályhoz tartozik, így ők csak a Fél-illetve a Mini Maratont vállalhatják be.

Idén már a harmadik alkalommal kerül megrendezésre a Karate Maraton. Amennyire tudom, ez egy hazai kezdeményezés, más országokban nem szerveznek ilyet a Karatekák. 

Igen, ezt a rendezvényt valóban én találtam ki, és szervezem meg a családom támogatásával, immár hagyományt teremtve a magyar küzdősportban résztvevők számára! Ilyen megméretést semmilyen más országban nem rendeztek és nem is rendeznek.

Honnan jött anno az ötlet és, hogy lett rendszeresen, évente megszervezve?

Én többszörös maratonfutó is vagyok, és az ötlet onnan jött hogy a 2011-ben  megrendezett Budapest Maratonon nagyon keményen meg kellet küzdenem a célba érésért, és úgy gondoltam, ha Budapest utcáin képes vagyok "meghalni" egy célért, akkor ezt miért ne tehetném meg abban a sportágban, ami az életem nagy részét meghatározza? Gondoltam, elhintem az ötletet, és csak összeszedek egy év alatt 20-30 elvetemült embert, akik velem tartanak ebben a teljesíthetetlennek tűnő feladatban... viszont egy nap alatt 70-en jelentkeztek! Innen indult a Karate Maraton, és évről évre többen vagyunk. Az I.Karate Maratont követően nem volt kérdés, hogy ez a rendezvényt minden évben megrendezem.

A rendezvényt az "Összetartás Ünnepének" nevezitek. Nagyon jó látni, hogy képesek vagytok több szövetség - sőt amennyire tudom több harcművészeti stílus - gyakorlóit ilyen nagy számban egyesíteni a cél érdekében.

Igen, ebben is egyedülálló a Karate Maraton, hiszen eddig semmilyen Karate, illetve küzdősport eseményen nem vett részt egyszerre ennyi harcművészeti stílus irányzat, nem beszélve a szervezetekről, szövetségekről.

Milyen a visszhangja a Maratonnak? 

Minden elképzelést felülmúl az, ahogyan a résztvevők utólagosan vélekednek a Karate Maratonról. Esetleg leírom egy 5. danos, illetve egy 2. danos Karate mester véleményét, akik egész életében a karatéban tevékenykedtek!

Bazsó Zoltán: "Kedves Zoli! Még nem nagyon tudom megfogalmazni a tegnapi napot olyan szinten még mindig a hatása alatt vagyok, hogy azt le se tudom írni! Majd később biztos sikerül pár értelmes szót leírnom, de most még nem megy.  Nagyon köszönöm neked! Felejthetetlen élmény volt.Olyan dózist kaptam a karatéból tegnap, hogy egy jó ideig tuti elég lesz .Az egyetlen rossz ebben az egészben, hogy az elsőn nem voltam ott." 

És egy másik vélemény:

Kinyó Zsolt: "Osu !!!! Zseniálisan meg volt szervezve minden!!! Csodálatos díszítés csodálatos szervezés csodálatos frissítési lehetőség csodálatos társaság és csodálatos család akinek az egyik szíve és motorja te vagy!!!  Gratulálok neked és nektek ahhoz amit ti itt megcsináltatok!! Gyors precíz mindenre odafigyelő szeretetteljes rendezés!!! Köszönjük hogy megélhettük azt amit mi ott együtt a küzdéssel összehoztunk általad !!! Osu"

Olvastam, hogy több hazai rekordot is sikerült felállítanotok. Mondanál erről pár szót?

1. Új mennyiségi rekord: Magyarországon jegyzőkönyvezett hiteles körülmények között első alkalommal hajtott végre több mint 100 személy 12 óra és 2 perc alatt 30.000 karate technikát!
2. Tömegszerűségi rekord: A 10. és egyben utolsó etap során egyszerre 216 fő végezte a gyakorlatokat!

Mennyien vágtok neki idén a Karate Maratonnak?

A III.Karate Maratonon eddig több mint 10 stílus, szervezet, 50 különböző dojóból, 300-nál több sportoló vett részt.

Kinek javasolnád a részvételt?

Mindenkinek, aki azonosulni tud az összetartás eszméjével. A Karate Maraton célja, hogy bebizonyítsa, különböző stílusszervezetek össze tudnak tartani egy nem mindennapi cél, illetve egy nem mindennapi kihívás alkalmából, barátságot alkotva, egymás stílusát tisztelve, mélyen elismerve. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a karaténak milyen összetartó ereje van, és ez nemcsak sport, hanem életforma is egyben.

Végül pár szóban mesélj kérlek magadról, a harcművészeti pályafutásodról.

A harcművészeti pályafutásom 14 éves koromban kezdődött, Shihan Halász Károly volt az első mesterem. A katonai szolgálat után megszűnt a karatéval, sőt mondhatnám azt is, hogy mindennemű sporttal való kapcsolatom. 39 éves koromban eldöntöttem, hogy 40 éves koromig lefutom a félmaratont, a maratont, és átúszom a Balatont, pedig előtte nem futottam, nem úsztam... Mind a három célom sikerült! Ezt követően csak edzettem, edzettem, majd 44 éves koromban lementem egy kyokushin edzőterembe és megcsapott a régi "feeling", azóta töretlenül fejlesztem magam, hogy tudásom legjavát tudjam átadni annak, aki megtisztel azzal, hogy edzéseimet látogatja. A Karate Maraton kapcsán bízom abban, hogy a sportolók közötti összetartás igenis lehet ugyanolyan, mint 20 évvel ezelőtt, és bízom abban, hogy hamarosan Európa legnagyobb karate rendezvénye a Karate Maraton, az összetartás ünnepe lesz. Bízom benne hogy az interjút olvasók közül egy páran részt vesznek IV. Karate Maratonon! Szeretettel várunk mindenkit!