A légzés:

Nagyon fontos a kilégzés: erre kell koncentráljunk. Olyan nyugodtan és lassan kell kifújni a levegőt, amennyire csak lehetséges, ez megakadályoz abban, hogy hamar elfáradjunk.
Kilégzéskor történnek a legfontosabb dolgok: például a támadás. Ugyanis amikor belélegzünk, akkor sebezhetőbbek vagyunk, ahogy az ellenfél is. Belégzéskor a test könnyebbé válik és kevésbé lesz koncentrált: ez a gyengepont, egy lehetőség: ekkor kell támadni az ellenfélre, amikor beszívja a levegőt. Próbálj meg felemelni egy nehéz tárgyat belégzéssel, aztán kilégzéssel: hatalmas a különbség. Kilégzéskor az ember nehezebb, stabilabb és több erőt képes kifejteni.

A szemkontaktus:

Mindig az ellenfél szemébe kell nézni, hogy követhessük a benne zajló folyamatokat.

A testtartás:

„Ha a testtartás tökéletes, akkor az abból kiinduló mozdulat is tökéletes.” A testtartás befolyásolja a tudatosságot.

A tudatosság:

„Cselekvés közben a szándék és a tett egyidejűleg történik. Ha azt mondod: „Á, egy szörny! Hogy tudnám megölni?”, vagy csak egy pillanatra is habozol” – már meg is haltál. „A megérzésnek és a tettnek egy időben kell megjelennie.” – A nem gondolkodás nem egyenlő a tudatosság hiányával: nagyon is tudatosnak kell lenni.
„Csak a tudatosság képes megragadni a cselekvés lehetőségét, az üres teret, melyben cselekedni kell.”
„A test és a tudatosság egyesül, egész testeddel gondolkodsz, hiánytalanul beleadod magad a reakcióba.” „Gondolkozz az egész testeddel!”

Az energia:

Manapság az emberek arra törekednek, hogy energiát spóroljanak meg, de így csak félig élnek. „Meg kell tanulnod behatolni az életbe!” Összpontosítani kell, és a teljes energiát belefektetni abba, amit csinálunk. Ezt tanítja az „itt és most”. Az összes energia felhasználása nem azt jelenti, hogy nem marad belőle semmi! „Ha felhasználod az összes energiádat, frissel tudsz feltöltődni. Mindig rendelkezésedre fog állni, mint patakban a víz.” „Ne álmodd az életed! Teljesen abban kell létezned, amit teszel.”

Forrás: Taisen Deshimaru: A zen és a harcművészetek

Az aikidóban mindig a teljes emberre kell figyelni, nem csak a lábára, kezére, karjára, ami épp felém lendül. Hanem az egész emberre, a központra. Ez talán az első és legfontosabb, amit meg kell tanulni az aikidóban. Jellemző hiba a kezdőknél, hogy ezt nem tudják alkalmazni, még ha értik is, még ha ötvenszer is hallják. Talán ez egy reflex, ha lendül felém egy támadó kar, akkor azt hiszem azzal kell foglalkoznom, és elhárítom, ha nincs gondolkozásra idő, eszembe sincs belemenni az ütésbe vágásba, közelebb kerülni a támadóhoz és a saját karjával az egész törzset irányítani. Pedig ezt kell tenni. Ezt kell megtanulni, a támadás gyökerénél kell megoldani a problémát, a lendülő kar gyökere pedig a test belsejében van.

„Mindenkinek az életében különböző problémák merülnek fel, és mindenkinek különböző módon kell megoldania ezeket. Ezért mindegyikünknek meg kell teremtenie saját módszereit.” * – A tanulás során persze először utánzunk, de később elsajátítjuk a mozdulatokat és saját magunkhoz formáljuk, „mindenkinek más lesz az aikidója”. A mozdulat mindig más, sosem lehet mindig ugyan olyan, ez függ tőlem, függ a támadótól. Az aikidót magamra kell szabni, a mozdulatomat pedig a támadóhoz. Mindenki egy picit máshogyan csinálja, ahogy úgy érzi neki jó, ezt idővel kitapasztalja az ember.

A tanító tanít, de a tanulónak nem lemásolnia kell a mozdulatokat (csak eleinte, de az nem lesz elég), hanem megértenie, átéreznie, magáévá tennie, magára szabnia, és amikor magára szabottan végzi, amikor érzi, hogy mit miért csinál, akkor érti meg, és akkor kap valamit, akkor lesz értelme. Ez nem csak az aikidóban van így. Nem jó tanár az, aki jól értékeli azt, ha valaki bemagolva ugyan azt adja vissza, amit megtanított, mert akkor nem adott semmit, nem tanított semmit. Nem is beszélve arról, hogy a bemagolt anyagot gyorsan elfelejti az ember, ha nem érti meg, nem teszi magáévá.
„Ne legyetek olyanok, mint én: legyetek jobbak, különben semmi értelme annak, amit csinálok!” – (mesteremtől)
„Utánzással nem juthatunk sehova. Magunknak kell cselekednünk.”(T. Deshimaru)

* Taisen Deshimaru: A zen és a harcművészetek c. könyvből.

A szamurájok világszerte ismertek, mint japán harcosok. Japánban ma is mély  tisztelettel gondolnak rájuk az emberek. Számtalan film, színdarab, és könyv őrzi az emléküket, jelentős szerepet töltöttek be a japán történelem formálásában. Nem ismertek félelmet. Könyörtelenek voltak a harcban, megtestesítették a becsületet, hűséget, és az egyenes férfias viselkedést. A szégyen helyett mindig inkább a halált választották. Igen elkeserítő, hogy  1868 és 1912 között, a japán modernizáció idején teljesen eltűnt ez a társadalmi réteg. Arra, hogy ez pontosan hogyan történt, most nem térnék ki bővebben. Ez alkalommal  arról írnék röviden, hogy milyen filozófiát és vallást követtek.

A szamurájok életformáját nem csak a katonáskodás különböztette meg az arisztokráciáétól, vagy más társadalmi osztályokétól, hanem filozófiájuk, és életszemléletük is. A Zen a 12.-13. században terjedt el Japánban, mikor a szamuráj ( busi ) réteg megerősödött. Mivel ezen harcosok életszemlélete igen sok ponton egyezett a zen filozófiával, nagyon hamar teljesen alávetették magukat. Az egyszerűség, az ülő helyzetben végzett meditáció szigorúsága, a személyes - saját erőfeszítéssel elérhető - megvilágosodás lehetősége, a gyakorlatias gondolkodás eligazítást adott az életvitelhez. Önfegyelem, összpontosítás, szigorú munka a mindennapokban: a kívánatos viselkedés alapja, amely később, a már nem katonáskodó szamurájoknak is meghatározta életvitelét. A Zen művészet szigorú egyszerűsége, művészi kifejezésmódja tökéletesen megfelelt a szamurájok puritán életvitelének és szemléletmódjának.

Vallásuk a sintó, ami szigorúan véve inkább az ősök tiszteletén, a természet imádatán és az ősi hiteken alapuló rituálék és hitvilág egyvelege. Mitológiája tartalmazza a világ teremtésének történetét, a Japán-szigetek születését, és az istenségek ( kami) panteonját. A sintó a császárt Amateraszu Napistennő egyenes ági leszármazottjának tekinti. A császár így isteni személy, Japán pedig az istenek védelme alatt áll. Megszámlálhatatlanul sok kami lakozik főként természeti jelenségekben, de olyan emberből is lehet kami aki dicsőséges életet élt. Főként olyan szamurájokból, akik hősi halált haltak. Generációkon át őrzik így a nevét, és hősi tetteinek történetét. Valamint helyet kap az ősök tiszteletére emelt házi oltáron.

Valóban sajnálatos, hogy a modernizáció következtében megszűnt  ez a társadalmi osztály, de Japánban az új, modern felszín alatt mindig ott marad a mélyben a régi: tradíció, szellemiség, szokások, filozófia, közösség. A szamurájok letűnhettek személyükben és rétegükben, de ami mozgatta őket, az tovább élt és hatott.

Forrás: Farkas Ildikó - A szamuráj

"Ha ismered az ellenfeled és ismered önmagad: vívj akár száz küzdelmet, százszor fogsz győztesen kikerülni.
Ha nem ismered az ellenfeled, de ismered önmagad: veszíthetsz és nyerhetsz egyaránt.
Ha nem ismered sem az ellenfeled, sem önmagad: minden küzdelem, melyet megvívsz, veszteség lesz számodra."
(Taisen Deshimaru)

Teljes odaadással, takarékoskodás nélkül kell küzdeni, úgy mintha az lenne az utolsó ütésed, az utolsó támadásod, az utolsó mozdulatod, úgy mintha a következő pillanatban meghalhatnál és ez lenne az egyetlen esélyed. "Efféle elkötelezettség nélkül a zenből szertartás lesz, a harcművészetek pedig sporttá válnak." (George Leonard)

A nyugatiak számára nehezebben érthető meg az út jelentősége, annyira beléjük, belénk lett és van nevelve a cél az álmok elérése, megszerzése, és az állandó erre való törekvés, eredmények, sikerek szerzése, hogy gyakran csak a célt, a végállomást látjuk.
"Miért gyakorolsz?" Kérdezték Leonard-tól, "Lényegében a gyakorlásért." – felelte. Persze közben szert tesz fizikai erőnlétre, magabiztosságra, jóindulatra, de a végső cél az út.
Modern viselkedés, hogy manapság mindenki rohan, még az ételt sem rágjuk meg rendesen, már rohanunk is tovább céljaink felé. "Minden pillanatban tudatosnak kell lenni, reggel felkeléskor, munka és evés közben, lefekvéskor. Ez önmagunk uralásának a módja." (Taisen Deshimaru) A Békés Harcos útja c. filmben és könyvben is beszélnek a tudatosság fontosságáról: mindig arra kell figyelni, amit épp csinálsz. A történetben szereplő Dan mestere, rászólt a fiúra: "Habzsolsz! Így nem érzed az étel ízét!" - mert nem figyelt rá. Az emberek gyakran csőlátással rohannak a céljaik felé, és közben nem veszik észre, mi történik és hogyan.

"Mennyi ideig tart, míg elsajátítom az aikidót?" - kérdezték nem egyszer Leonard mestert tanítványai: "Több mint tizenkét éve gyakorlok, ebből hat éve tanítok is, de jóval távolabb érzem magam az aikido elsajátításától, mint az első hat hónap után. Talán Deshimaru mester szavaival kellene válaszolnom, melyekkel ő válaszolt a hasonló kérdésekre: "Amíg meg nem halsz!"."
Hajlamosak vagyunk azonnali eredmény elérésére törekedni.
"Nemrégiben az egyik esti edzésen egy vörös arcú, dühös tekintetű új növendékre figyeltem fel. "Akkor is megcsinálom jól ezt a mozdulatot" - mondta az izmos fiatalember - "ha egész éjjel itt kell maradnom." Amilyen gyengéden csak tudtam, azt mondtam neki, hogy jobban tenné, ha nem törekedne így a gyors tökéletesedésre." (George Leonard)

(Taisen Deshimaru: A zen és a harcművészetek c. könyvből.)

A Kard & Vonó című előadás a Magyar Színház, az InFusion Trio és a Nemzetközi RAJI BUDO Iskola közös, kísérleti jellegű vállalkozása. Egy régi magyar színház, egy új magyar zenei formáció és egy hagyományos alapokra épülő, de sok szempontból teljesen modern gondolkodású emberekből álló nemzetközi harcművészeti iskola rendkívüli kulturális találkozója.

– A konkrét ötletet egy különösképpen jól sikerült rövid bemutató adta, amelyet az edzőtermünkben tartottunk június elején, Simkó-Várnagy Mihály csellóművész, az InFusion Trió elektromos csellistájának és egyben basszistájának a közreműködésével. Azonban a zene és a mozdulatok kapcsolata, már régebb óta foglalkoztat. Mind a mozdulatok végrehajtásában, mind a gyakorlás és tanulás folyamatában rendkívül fontos szerepe van a ritmusnak, a megfelelő ütemű ismétlődésnek, és a ciklikusságnak. Az utóbbi évek folyamán egyre jobban kezdett érdekelni ez a téma, és az élet minden területéről analógiákat gyűjtögettem azokra a ritmikus ismétlődésekre, amelyektől a dolgok általában működnek, sőt jól működnek. Persze zenét is kicsit “más füllel” kezdtem hallgatni. Ezzel párhuzamosan, egyre többet beszélgettem Őze Áronnal, aki a Magyar Színház igazgatója, és már néhány éve az aikidó csoportunk tagja. Szó került a színházi munka és a harcművészeti gyakorlás találkozási pontjairól, tágabban pedig az értékek megőrzéséről és átadásáról, ami a budo gyakorlásnak is a lényege. Lassan minden összeállt, hogy megszülessen az ötlet és a szándék egy hármas koprodukcióra.

A Gollob Szabolccsal készített teljes interjút elolvashatod a Basszus Magazin oldalán.