Tudom, hogy sok posztot hasonlóan kezdek, de most szombaton tényleg az a szerencse ért, hogy részt vehettem Csák Gergely edzőtáborában a Vásárcsarnok lábánál levő Göncy dojóban.

Mivel már ideje korán odaértem, mielőtt még kinyíltak volna a dojo kapui, ezért várakozásomat megosztottam két edzéstárssal is, mire Gergely megérkezett.

Maga a dojo egy pincehelyiségben van, ahova kevés levegő jut be, ennek következtében már kábé a 35. percre folyt rólunk a verejték.

Az előkészületek

Még mielőtt elkezdtük volna a tábort, a helyiséget edzésre alkalmas állapotba kellett hozni, azaz kiporszívózni. Ezt a feladatot hárman oldottuk meg. Kicsit fura volt, hogy nem felmosni kell a tatamit, hanem porszívózni, de hamar adoptáltam ezt a tisztítási formát is.

A takarítás után mindenki egyénileg kezdett bemelegítgetni ki-ki a maga módján, ám mikor Gergely elindította az edzést, elég komoly nyújtás és bemelegítés következett. Sok minden volt, amit hasonlóan végeztünk, mint a Misogiban, de a nyújtás- és a légzéstechnikai része ezúttal többnek tűnt, valószínűleg adódik ez Gergely gerincjógás tapasztalataiból.

Most inkább összbenyomásokat szeretnék megosztani veletek, minthogy kivesézni minden egyes technikát.

Félelmeim

Minthogy ez volt az első „idegenben” lezajlott edzőtáborom, ezért félelemmel vegyes várakozással keltem fel szombat reggel már viszonylag korán. Nem ismertem senkit a Zumm Aikido csapatából Gergelyen és Zalavári Noémin kívül, és még velük sem edzettem soha életemben. Fotókat ugyan láttam a húsvéti edzésről, amiből arra következtettem, hogy embert nem fognak enni és a hangulat is jó lesz, de azért mégiscsak izgultam, mint amikor első alkalommal mész egy másik iskola diákjai közé.

Hál Istennek, félelmeim megalapozatlannak bizonyultak és várakozáson felüli élményben volt részem. Nagyon meg is lepődtem mikor Kőhalmi Szabó Zsolt a nevemen szólított az első közösen gyakorolt technikánál. Attól is tartottam picit, hogy a Tissier-féle irányzat nagyon más lesz, mint a Yamada-féle, de ezen félelmem is alaptalannak bizonyult.

Azon is meglepődtem, hogy a Zumm Aikidóban milyen sok csinos, sőt még egy cseh származású hakamás lány is van.

Yokomen uchi és dinamika

Szinte az egész nap a yokomen uchi jegyében telt el, kezdve az előle való kitérés és hárítás gyakorlatától az ikkyo-ig, vagy éppen a shiho nage-ig. Gergely nagyon nagy hangsúlyt fektetett a folyamatos, dinamikus mozgásra is, ahol sokszor azért megzavarodtam, mint Teri Black nőnapkor, de a haladók nagyon türelmesen és kedvesen kisegítettek kezdeti zavaromból.

A mumus

Még ukéztam is Gergelynek éppen az udekime nage-nál, amit köztudottan ukemivel szokás befejezni, ezért kicsit meg is voltam szeppenve mikor felkért, de azt hiszem jól vettem a feladatot és egész jól sikerültek a gurulások. Mondjuk sok időm gondolkodni nem volt, csak reagálni tudtam a történtekre.

Önbizalomhiány

Aztán az is nagyon fura volt, hogy mindenki nyugtatgatott, hogy nem vagyok én annyira kétballábas, illetve kétbalkezes, mint ahogy azt az írásaim alapján hihetné az ember. A lényeg pedig az, hogy én elhiggyem képes vagyok rá, és akkor nem lesz semmi gond, menni fog az, csak gyakorlás és gyakorlás kérdése. Persze a merevségemen sokat kell még lazítani, az ikkyonál azt magyarázta a cseh származású lány, Krystina Biro félig angolul, félig magyarul, hogy ha befeszítem a karomat ukeként, akkor előbb-utóbb el fogják törni, vagy legalább kificamítani, ezért kell lazán tartani. Igaz, ami igaz, időnként azt éreztem, akkorákat rántanak a karomon levágás közben tori partnereim, hogy az tőből kiszakad, ám mikor ellazítottam, ez a probléma már nem állt fent.

Azt elmondhatom, hogy önbizalom kérdésében még mindig nem állok a helyzet magaslatán, de nálam már óriási haladásnak számít az, hogy:

1. még mindig csinálom az aikidót így a 9. hónap végéhez közeledve,
2. edzőtáborokra is elmegyek, teljesen önszántamból, „feláldozva” ezzel hétvégéimet, vagy annak egy részét, pedig tudom, hogy olyasmiket is fogunk csinálni, amit valószínűleg előtte még nem csináltam.

Ergo megfigyelhető a fejlődés, csak lassabban megy a folyamat, mint azt én szeretném. Ez viszont már a türelem vs. türelmetlenség kérdése.

Egy kiadós ebéd

A két edzés között mintegy 2 és félórányi időtartam volt, hiszen az első után még ketten 5 kyu-ra sikeresen vizsgáztak. Közösen elmentünk kajálni a közeli Kálvin tér egyik arab illetőségű éttermébe, ahol el is fogyasztottunk viszonylag nagy adagos ebédeinket. Mint a második edzés elején Gergely elmondta, ez a kezdők hibája szokott lenni, mert két edzés között keveset kell enni.

Ennek ellentételezésére egy bizonyos jóga légzést csináltunk, ami segít a kaja minél gyorsabb feldolgozásában, a gyomor háborgásának lecsillapításában. Ha más semmilyen jó dolog nem lett volna az egész nap folyamán, akkor azt mondanám, már ezért megérte ott lenni, de ez csak icipici töredéke volt a szombaton kapottaknak.

A fáradás jelei

A délután 3 órakor kezdődő edzésen kicsit kicserélődött a társaság és mintha picit többen is lettünk volna. Hiába szombat reggel korán kell felkelni, hogy a 10 órai kezdésű edzésre ott tudjon lenni az ember... nem olyan egyszerű, de a délutáni időpont már simán tartható.

Nagyon örültem, hogy ezen az alkalmon Zalavári Noémi is megjelent a tatamin, ugyanis délelőtt még gyengélkedett. Így volt alkalmam vele is gyakorolni, ami nagyon tetszett.

Azért így 15-17 óráig már megfigyelhető volt a társaság gyorsabb fáradása... a sok beszéd miatt Gergely kilátásba is helyzete a fekvőtámaszokat, de szerencsére sikerült visszafognunk magunkat. Itt még fényképek is készültek: Gergely felesége Sélei Beatrix jóvoltából, melyek révén végre lesz rólam kép gíben, és kielégíthetem Noémi kérését, lecserélhetem az AikiMag-os profilképemet egy aikidósabb képre.

A végén kokyu nage-val „lazítottunk”, ami nekem egyelőre nem a lazítás kategóriája, hiszen itt gurulni kell az ukénak, de úgy érzem ilyen szempontból is sikeresen abszolváltam a napot.

Ha hiszitek, ha nem nagyon féltem tőle, hogy a kétszer két órás edzést nem fogom bírni szusszal, de amikor a második edzésnek is vége lett, azt vettem észre, hogy hopp, elrepült a nap és ugyan rendesen elfáradtam, mégsem vagyok használhatatlan. Úgy éreztem sokkal több energiám van, mint reggel mikor felkeltem.

Összbenyomások

Gergely mondta, hogy nyugodtan kritizáljam is az edzőtábort, ha valami nem tetszett és nagyon készültem is rá, de sajnos nem tudok olyasmit mondani, ami miatt kritika illetné meg őt, vagy az edzésmódszerét. Na jó, talán annyit lehetne mondani, hogy a 10 órai kezdés előtt fél órával már kinyithatta volna a dojót, hogy a korán érkezőknek, mint jómagam is, ne kelljen odakint várakozni, de ez semmit nem von le a tábor értékéből.

Lehet, hogy nyalásnak fog tűnni, de én nagyon élveztem a szombati napot, Gergely remek instruktor, nagyon dinamikus és folyamatos technikával aikidózik és csak azt tudom mondani, hogy ha kihagytam volna ezt a lehetőséget, akkor mind a mai napig sajnálhatnám. 

A mai Misogi edzésen elején Holod Jenő san annyira gyorsra vette a bemelegítő gurulásokat, hogy amikor még jó páran a mae ukemiknél tartottunk, ő már a yoko ukemiknél és mi, akik lassabbak vagyunk úgy érezhettük túlhaladt rajtunk az idő. A japán gyors egyelőre még nem követendő példa, csak a messzi távolból. Itt azt tekintem fontosnak kiemelni, hogy mindennek megvan a lefutási ideje, nem szabad semmit sem elsietni, főleg az ukemiket, ami egyeseknek jobban, másoknak kevésbé jól megy.

Miután megérkezett Becze Zsolt sempai is, elkezdtünk ikkyo-kat gyakorolni, először omote, majd ura változatban. Pár aikidóka ezt nagyon ügyesen csinálta, ám voltak akiknél kisebb hibák még előfordultak, mint például az, hogy egyszerűen az ukére nyomták a központjukat és erőltetett tempóban haladtak előre vele, ahelyett, hogy kiléptek volna és a fej irányába hátrafele billentetve vágtak volna az ukének, de amint Zsolt elmagyarázta ezt rendesen, utána már ennek szellemében végeztük a technikákat.

Amikor jött a sankyo ott is nagyon jó volt minden addig, amíg a kézátfogást nem kellett csinálni, ám onnan a levágások és tenkanok már sokszor nem stimmeltek valami végett, illetve a technika végi leszorítások sem annyira. Sokan próbáltuk ellesni körbe-körbe nézve vajon jól csináljuk-e amit csinálunk, vagy javításra szorul technikánk.

Majd ahogy Zsolt megmutatta a nikkyo-t - ami ugyan már harmadszor bukkan fel az edzéseken -, akkor volt csak igazi káosz kialakulóban. A csukló átfogás az egyik nehezítő tényező, a másik pedig a végén a leszorítás, azt kábé négyszeri, ötszöri magyarázatra sikerült tűrhetően kivitelezni, legalábbis ami engem illet. Az ura változata még bonyolultabb a Z alakú kéztartással, a süllyesztéssel és az utána történő tenkannal egybekötött levágással és jó lett volna, ha egy kicsit hosszabb ideig gyakorolhatom Fehér Gábor sempai-val, de ha most újra kellene csinálnom, szerintem már jobban menne, mint először.

Az edzés végi suwari waza kokyu ho-nál most sikerült megérteni mit is jelent az erőltetés nélküli végrehajtás, ugyanis most ezt is Gábor sempai-val csináltam és meg kell mondjam kezdőként mindig jó danos aikidókával gyakorolni.

A haisin undonál is csak most tisztázódott a fejemben, hogy az a hát megnyújtására szolgáló technika és nem kell bele homorú és/vagy domború hátat rejteni, úgy a jó, ha egyenes az ember háta miközben a párját emeli és tartja.

Legutóbbi forgatásunk eléggé rendhagyóra sikeredett, több szempontból is. Először is végre kiszabadultunk a dohos edzőtermek világából és lelátogattunk a festői szépségű Köveskálra. Az interjúnk alanya Szentimrei Réti István karate nagymester volt, aki tapasztalatánál, élet felfogásánál és személyiségénél fogva is nagyon ritka, érdekes ember, akinek történeteit hallgatva könnyen egy regényben érezhetjük magunkat. De nem itt kezdődött a videós történetünk, szóval egy kicsit elkalandoznék.

Egy ideje már készítünk videókat. Tavaly kezdtük a munkát, a Hinode Aikido Dojo promo videóival. Akkor egy koncepciónk volt: legyen bulis, jöjjön át az edzések hangulata és derüljön ki, hogy mi is az amit csinálunk reggel 7-től.

Így lettek a következő videók:

Februárban/márciusban forgattunk és őszre lettek meg a videók. Kölcsön felszereléssel ment a kamera munka, a vágás pedig barátomnak Krámli Andrisnak a volt munkahelyén történt suttyomban. Nem tudtuk, hogy mit akarunk kihozni az egész történetből, egy dologban voltunk csak biztosak: valami jót csinálunk és a sok átdolgozott éjszaka során jókat mosolyogtunk azon, hogy végre filmet csinálunk. Aztán jött az AikiMag és úgy döntöttem, hogy tovább megyünk, viszonylag jelentős összeget befektettem és meglett a saját felszerelésünk. Kamera, mikrofon, lámpa, állvány, szűrők, lencsék stb, 

Nagy ugrás volt ez, mivel nem kell már kuncsorogni és szívességeket kérni ahhoz, hogy forgassunk és nem telnek el hónapok a vágásig, ami külön jót tesz a tartalomnak. Első riportunkat már az új cuccal forgattuk és azt hiszem egyet érthetünk abban, hogy nagy ugrás volt az előzőekhez képest, hiszen ez már egy komoly riport volt, viszont továbbra is szinte mindent improvizáltunk, tulajdonképpen az egészet egy élő tesztnek terveztük, aminek egész pofás eredménye lett:

Elérkeztünk hát a legutóbbi riporthoz. Ez mérföldkő lett, több okból is: először forgattunk vidéken. Nem gondolná az ember, hogy ez akkora dolog, annyira mindenesetre egyből sikerült benézni a logisztikát, hogy itthon hagytuk a nagy mikrofonunkat, amit azért sajnálunk. A helyszín és az interjú alanya teljesen más megközelítést kívánt az eddig megszokottaktól. Nem lett volna elég egy két gyors vágás, meg pörgős zene. Nem adta volna vissza a hangulatot. Szóval agyaltunk. Órákig. Maga a zene választás is sokáig tartott. Ismerve Réti shihant, valami olyat szerettünk volna találni amiből átjön a kalandos élete és a zen nyugalma is. Western zene kellett, western hangulattal, hiszen a táj, az épületek, a shihan motorozás iránti szenvedélye mind ezután kiáltott. Csak nem mindegy, hogy milyen zene. Morricone nagyon nyilvánvaló lett volna, valami más kellett. Aztán eszembe jutott egy Chuck Norris film, amit elég sokszor láttam, ráadásul a rossz fiút alakító David Carradine-nak eléggé beszédes rendszáma volt a filmben: "CARATE" :D Innen további tervezés vette a kezdetét, írtunk egy story boardot, amiben előre kitaláltuk milyen felvételeket szeretnénk készíteni, kb 80%-a meg is valósult. A Youtube-ra való átnyergeléssel pedig végre teljes HD tartalmat tudtunk adni. A vágásnál viszont nagy dilemmánk volt. Annyira erős és érdekes volt az interjú, annyi fontos és értékes dolgot mondott a mester, hogy egyszerűen nem tudtuk és nem is akartuk rövidebbre fogni a filmet.

Csák Gergely kolléga a következőeket mondta nekünk, miután lelkesen bemutattuk a művünket:

"Van egy pár megjegyzésem a videóval kapcsolatban. Az egyik, hogy az eleje és a vége, a hangulatkeltő részek kicsit ... nem is tudom. egyszer röhögtem, máskor besírtam ezeken a filmes kliséken. :-))) Lehet, hogy kicsit sok lett, kicsit hosszú lett. A másik, hogy nem mindenkinek lesz türelme végignézni ezt a videót, lehetne legközelebb pörgősebb a vágás, rövidebb az egész ... Viszont az egész, ahogy összevágtátok, a mondanivalója, nagyon ütős lett. Gratula!."

És van benne valami. Tényleg lassú lett, tényleg klisés, mégis úgy érzem, hogy ez így kerek. Fényévekre van attól ahonnan elkezdtük és az a célunk, hogy ezen az úton menjünk tovább és minőségi munkát adjunk ki a kezünkből, érdekes témákat tárva elétek, a nézőink elé.

Ezúton is köszönöm minden kedves ismerős és ismeretlen embernek aki gratulált és megosztotta a videóinkat. Ez nekünk nagyon sokat jelent, hiszen a lelkesedés hajt bennünket! Szóval bármilyen véleményt megköszönünk és örülünk ha megosztjátok másokkal is amit csinálunk!

A krav maga (héber szó, jelentése: közelharc) egy gyakorlati tapasztalatokra épített taktikai és önvédelmi rendszer. Elsődleges célja, hogy felkészítse az embert az erőszakos helyzetek felismerésére és azok nagyon gyors, megfelelő kezelésére. A krav maga több ellenfél elleni küzdelemre, késes, botos, lő- és más fegyveres támadások elleni védekezésre, valamint a pusztakezes harcra készíti fel a tanulókat.

Nincsenek benne a tradicionális stílusokra jellemző, szigorúan kötött mozgásformák és formagyakorlatok. A tanulónak nem egy hierarchikus rendszerben kell egyre magasabb fokozatot elérni, hanem egy gondolkodásra serkentő fizikai és mentális tréningen vesz részt, ahol mindent felhasznál önmaga védelmére. Nincs benne tabu mindent szabad, ami a menekülést, túlélést szolgálja: az adott helyzetből a legjobban kijönni, küzdeni okosan, állva vagy a földön, vagy sebesülten.

A budapesti születésű Lichtenfeld Imre a krav maga létrehozója, húsz éven keresztül a testnevelés és a közelharc-oktatatás főnöke volt az Izraeli Védelmi Erőknél. (Wikipédia) A krav maga az Izraeli Védelmi Erők, az Izraeli Nemzeti Rendőrség és az összes többi izraeli fegyveres alakulat hivatalos harcrendszere. A világ számos különleges alakulata rendelkezik krav maga oktatókkal. Csak az Amerikai Egyesült Államokban az FBI, a SWAT, a DEA, a Coast Guard, az Illinois Állami Rendőrség és számtalan más rendvédelmi egység használja. Európában többek közt a svéd hadseregnek, a finn hadsereg ejtőernyős osztagának, a francia terrorelhárító GIGN és a lengyel I. Kommandós Ezred harcrendszere. (Krav maga alapítók klubja) Célja egy olyan univerzális rendszer létrehozása volt a fegyveres erők számára, amely kortól, nemtől (izraelben a nők is hadkötelesek) és testalkattól függetlenül bárki által elsajátítható a lehető legrövidebb időn belül. Nyugdíjba vonulása után megkezdte a krav maga tanítását a civil szférában is. Manapság a rendszert négy fő ágazatra oszthatjuk: katonai, rendvédelmi, személyvédelem és, civil (önvédelmi) Krav magára.

Mi, azaz Lajtrik Attila sporttársam és én (Kőhalmi Szabó Zsolt) ellátogattunk Szabó Balázs expert 2 szintű instructor (dan fokozat szerint 2. dan) egy civilek részére tartott krav maga edzésére. Itt szeretném kihangsúlyozni, hogy ez nem kritika, nem megítélés, hanem egy edzésélmény leírása két aikidót gyakorló 40-es férfi élménybeszámolója. Nagyon hatása alá kerültem az itt látottaknak, hallottaknak.

Lajtrik Attila: „Nekem is tetszett az intenzív mozgáskultúra, jó volt a bemelegítés az egybekötött rávezető gyakorlatokkal. Fölöttébb hasznos kardió, az elfásulás lehetetlen. Tiszta egyszerű letisztult mozdulatok a jellemzőek erre a harcművészetre. Szabó Balázs instructor személye és hitelessége kézzel fogható volt. Ami fontos, nagyon jó volt a szemkontaktus, majd később a teljes kontakt gyakorlatok, amit ilyen intenzíven rég éltem át: még aktív verseny vívó koromban.”

Kőhalmi Szabó Zsolt: „Szeretem a törődést, és itt nagyon törődtek velem: rendesen meg voltam ütve, rúgva.”

LA: „Életkorbeli tapasztalatok blokkolhatnak, a kötözködő-támadó tízen-húszon éves gyereket nem ütöd meg.”

KSzZs: „Akkor aikidózol. Békés beszéddel megoldod a helyzetet. Itt is arra tanítanak, hogy ismerd fel a bajt és lehetőleg kerüld el, ha nincs más kiút akkor keményen hatásosan lépj fel.”

LA: „Igen mindenhol erre tanítanak. Tapasztalataim szerint bármilyen verseny- vagy küzdősportban a küzdő felek mindegyike megsérül. Az a győztes, aki tovább bírja titokban tartani a szenvedését. A folyamatos gyakorlás miatt izom-, csont-, ízületi károsodások fokozott felgyorsulása mellett, gyors mentális fejlődés érhető el.”

KSzZs: „Erre Szabó Balázs instructor mondata jut eszembe "a győztes bokszolót is megverik". Aikidóban is rendesen ki vagy téve izom-, csont-, de főleg ízületi sérüléseknek, pláne edzőtáborokon. Itt a krav maga edzéseken nem képzelegnek arról, hogy „ha így támadnak meg”, vagy „ha így vágnak karddal”, nem, itt nincs „ha”. Az tetszik, hogy felállunk egymással szemben és nincs előírt koreográfia, csak a megtanult technikák alkalmazása. Igen, tudom, hogy az aikidóban a mozdulatok főleg a kard használatából tevődik át pusztakezes technikákra, azt is tudom, hogy ez a két mozgás és gondolatvilág az egésznek csak egy kis része, de nagyon tetszett az, hogy kicsit kibújtunk az aikidóból, és szélesebb, bővebb mozgásteret adtam a kezeimnek és a lábaimnak.”

LA: „Ne cicomázd öreg, jól érezted magad?”

KSzZs: „Igen.”

LA: „Akkor itt fejezzük be, mindenki azt és úgy gyakoroljon, amit a lelke és a teste elfogad. Te érzed, tégy úgy ahogy neked jó.”

KSzZs: "Szeretem az aikidót, de kell nekem a törődés, a krav maga bunyó. Ide még visszajövök.”

LA: „Lehet, hogy néha elkísérlek.”

(Kőhalmi Szabó Zsolt és Lajtrik Attila) 

A múlt csütörtöki Misogi edzésen, melyet Nagy Gyula sempai vezetett le ismét a júliusi kyu vizsgára készültünk.

Volt némi vetődés technikai gyakorlat. Amikor gyaku hamniban fogtam rá a tori kezére akkor még egész jó is volt a kivitelezés, ám viszont mikor aihanmiban megtettem ugyanezt, olyat estem a hátam közepére, hogy egy ideig csak arra tudtam gondolni mikor kapok megint levegőt. Persze a tompítás is kimaradt, minthogy mire észbe kaptam már a hátamra csattantam a tatamin.

Ezután jött az ude kime nage, ami a mi szintünkön nem olyan egyszerű, mint azt egy 3 danos sempai látja, így Gyula is megizzadt picit a magyarázásban. Azt kell mondjam, ahhoz képest, ahogy az ukemi részek szoktak menni, most egész tűrhetően sikerült megcsinálnom az uke részt.

Még mindig a bemelegítés részeként végeztünk néhány gyaku hamni katatedori kokyu ho-t, melyben az volt a nehéz, amikor rá kellett bíznom magam a legalább 40 kg-val könnyebb torira, hogy tartson meg, amíg én hídban lógok a kezén. az már csak hab volt a tortán, hogy toriként az ukera merőlegesen kábé negyedszerre, kitartó magyarázatok eredményeként sikerült csak rendesen beállnom a billentés előtt.

A gyakorlatok sorát az aihamni katatedori uchi kaiten nageval kezdtük, ahol ismét figyelmeztettek, hogy túl nagyokat lépek és belelépek az uke "hatósugarába", így bármikor ki tudja ütni, vagy elvágni a lában, A tanulság, hogy nem mindenki akkora mint én, így adott ukehez viszonyítottan kell a lépéseket mérnem.

Amikor ezzel már sikerült valahogy megbarátkozni, akkor következett ennek az ura változata, ami picit összezavarta a processzorokat. Nem olyan könnyű ukeként fordulásból yoko ukemizni, toriként pedig megtalálni azt a pontot, ahol nem a  saját lábunkra gurítjuk ki az ukét.

Amiről azt hittem, hogy megy, mint az ágybavizelés elég sok fejtörést okozott. A kotegaieshi kivitelezésén ugyanis elég sokat kellett gondolkoznom, ami 8 hónap után azért szerintem nincs annyira rendben, pláne, hogy ez nem a legbonyolultabb technika azok közül, amiket tanultunk. Épp aktuláis párom, Laci látta is, ahogy a kis fogaskerekek mozogtak a gyakorlat végrehajtása közben. A technika végi leszorítást, meg ahányszor megmutatják mindig azt hiszem, hogy a legközelebbi edzésen is menni fog és mindig meglepődök, hogy nem annyira. Itt arról a típusról beszélek, ahol suwari wazaba leülsz az uke mellé és a karját befogod a két térded közés, átveszed a kezed és ránehezedve az uke feje felé mozdulva csavarod picit a csuklóját.

Majd gyakoroltuk picit a folyamatosan végrehajott techikákat is leszorítás nélkül. Először aihamni katatedori iriminage omote, aztán ura, majd aihamni katatedori ikkyo omote és ura, végül pedig aihamni katatedori kotegaieshi omote és ura, természetesen felváltva ukeként és toriként is.

Elnézve több csoporttársam kivitelezését egy-egy gyakorlatnál, ha épp arra kerül a sor, hogy be kell mutatni elgondolkoztam, hogy kívülről nézve nem biztos, hogy olyan folyamatosnak, körívesnek és szépen végrehajtottnak látszik az, amit csinálok, pláne nem annyira, ahogy belülről érzem. Ezt a feltevésemet Gyula az edzés végén meg is erősítette, hogy sok apró nüanszra és a technikák kivitelezésének szépségére kell még jobban odafigyelnünk. Eeszembe jutott, hogy egy nagy tükörfalat kellene beszerelni a dojoba, ahogy az például a balerináknál van és akkor folyamatosan figyelhenténk azt, hogy ne csak belülről tűnjön szépnek a végrehajtás, hanem kívülről is. Másrészről viszont nem tudom mennyire elvárható 8 hónap után, hogy mindent szépen és precízen hajtsunk végre.

Amit a többi edzésről hiányolni szoktam az az edzés végi hosszabb nyújtás, most nem maradt ki. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem nyújtunk, ám általában suwari waza kokyu ho-t vagy haisin undo-t csinálunk, és például a lábizmokat ritkán nyújtjuk ki. Ugyanakkor tudatában vagyok annak is, hogy egy edzés csak 1,5 órás és abba nem lehet mindent beleszorítani.

Gyanakodva kezdtem el nézni a Rurouni Kenshin című filmet, mert a mai új japán filmekben jellemző irreális repkedésektől és színpadias vérfröccsenésektől a falra mászom. Na ebben a filmben nem volt. Vagyis elismerően kevés. A történetet nem akarom elmesélni, csak annyit, hogy egy olyan férfiről szól, (akibe, miután rájöttem, hogy nem nő, belezúgtam) aki arra törekszik, hogy úgy harcoljon és úgy győzzön, hogy nem öl meg senkit. Kenshin ugyanis mondhatni bérgyilkos volt régen, és finoman szólva nem lelte örömét az öldöklésben, nem érezte úgy, hogy célpontjai megérdemelték a halált. Sőt ez a trauma változtatta meg és ez egész életében elkíséri. Szó szerint magán viseli ennek sebeit. Ezt muszáj elmondanom, mert nagyon romantikus. Az arcán van egy "x" alakú sebhely: az egyik vágást attól a férfitól kapta, akit megölt, a másikat, ami keresztezi, pedig a férfi menyasszonyától.
Kenshin egy sajátos kardot hord magánál, a sakabatou-t. Ennek az a jellegzetessége, hogy az éle pont az ellentétes oldalon van, vagyis nem lehet vele ölni. Persze ha valaki nagyon akar, lehet vele; ez inkább jelképes dolog: ha az ember rendesen fogja a kardot, akkor bizony tompa az „éle”. Van is a filmben egy nagy csatajelenet, ahol karddal arat, de ott bizony egy csepp vér sem hullik. Nagyon tetszik ez a hozzáállás. Arra emlékeztet kicsit, amiért mi gyakorlunk edzésen, hiszen a kardot ölésre találták fel, nekem is van, de persze egészen másra használom ;)

Amikor Kenshin az egyik „főellenséggel” harcol, akkor azt kérdi a férfi Kenshintől: „Azt hiszed, legyőzhetsz úgy, hogy életben hagysz?” – „Azon leszek!” – válaszolta. Ez több mint szép. Az a legteljesebb győzelem, ha valakit úgy győz le az ember, hogy a másik ennek tudatában van, és elismeri vereségét, az ölés csak a másik elhallgattatása, akkor nincs megadva a lehetőség, hogy a másik változtasson: viselkedésén, gondolkodásán. Vagyis tulajdonképpen nincs legyőzve. Az igazi győzelem az elmében való győzelem, nem fizikai. „Ahhoz, hogy legyőzd az ellenfelet, nem kell megölnöd. Győzd le a haragot, ami benne lobog, és többé már nem is az ellenséged. Az igazi ellenség a düh.” (Star Wars) (Bocs, ezt muszáj volt.)
Ennek, mint a legtöbb ilyesfajta harcművészeti gondolatnak van az életben is példája. Gondoljunk csak arra, hogy győztünk-e egy vitában ha a kihívásra válaszként az illetőre rácsaptuk az ajtót?

Ezért nem volt a film, a harci jelenetek elcsépeltek, mert nem az ölés colt a cél a harcban, mint általában.
A zenéje pedig eszméletlen jó! Íme:

A film (ugyanezzel a címmel) egy animén alapszik. (Ami szerintem meglátszik, nem csak a szembetűnő animés frizurából, hanem mert nem kaszabolásból áll a film, hanem mély tartalom van mögötte. Szerintem általában az animék átgondoltabbak, mint néhány film.)

(Lesz második része, idén szeptemberben jön.)

Ez nem lett igazi filmkritika, hiszen semmi negatívat nem mondtam el a filmről, de valahogy nem is volt kedvem bármibe belekötni.

Trailer: