A Shaolin-t a kültéri kínai harcművészetnek tartják, függetlenül attól, hogy ez a stílus bármilyen kapcsolatban lenne a Shaolin kolostorral. Azok, akik ezt gyakorolják és nem profik, hamar kimerülnek. Ők a test, az elme és a szándék nyugalmára törekednek.
A shaolin szó jelentése: az erdő fái.

"A Shaolin szerzetesek, akik a világtól elzárt kolostorokban élnek nem csak egy vallást gyakorolnak, de tanítanak, gyógyítanak is, az ősi kínai kultúra közvetítői, olyan keleti filozófiát képviselnek, aminek fontos része a harcművészet is. Azonban ezt a harcművészetet igen csak megkülönbözteti nyugati társaitól az, hogy mindig az önvédelemre helyezi a hangsúlyt, valamint a test, a szellem és a lélek harmóniájára törekszik. A Shaolin szerzetesek éppen ezért soha nem önmagában tanítják a harcművészetet, hanem azt mindig összekapcsolják a gyógyítás és öngyógyítás művészetével is."

További képek...

Gondolom mindenki látott már megannyi szamuráj filmet, ha mást nem akkor az Utolsó Szamurájt. A legelső dolog ami eszünkbe jut ezekről a filmekről, az a karddal a kezében álló, marcona tekintetű harcos, aki az ellenfelét megpillantva, hangos kiai-al lendíti meg a fegyverét és szeli ketté azt. Természetesen ordítva... :) 

Azonban a szamurájoknak számos más fegyverük is akadt. Ezek közül talán a legkülönlegesebb a japán íj, a yumi, ami egyedi formájával, halálos pontosságával, egy teljesen más alapra fektette a küzdelmet, mint a szúró-vágó fegyverek. Az íj harcászati alkalmazása természetesen már a múlté, a többi küzdelmi módszerhez (jutsu-hoz) hasonlóan itt is megváltozott a gyakorlás célja, ami a többi harcművészethez hasonlóan az önfejlesztés lett. A japán íjászattal foglalkozó művészet neve Kyudo és szerencsére hazánkban is akadnak lelkes és elszánt követői.

A mostani cikk hátterét az adta, hogy a közelmúltban, Február 15-16-án a BME sportközpontban zajlott Matsuo Makinori Sensei vezetésével egy nemzetközi Kyudo találkozó, vagy ahogy az később kiderül: közös gyakorlás. A rendezvény egyik szervezőjével, Juhász Dávid barátommal készítettem egy interjút azzal kapcsolatban, hogy milyen volt a tábor, milyen a Kyudo úgy általában, milyen a hazai helyzete, illetve mi vitte őt rá arra, hogy elkezdje ezt az utat járni?

Mióta van Magyarországon ez a harcművészet? Körülbelül hányan űzitek? Van esetleg, aki más harcművészet mellett/helyett űzi?

A Kyudo Magyarországon a kilencvenes évek közepétől van jelen szervezetten. A Mézes testvérek kezdték Szombathelyen. Jelenleg ők vannak, a Baksai Józsefék és a Bukyukai Kyudojo, ahová én is tartozom. Ez utóbbi kettő Budapesten működik. Ezeken kívül akad még egy-két "magányos harcos" is az országban, akik időközönként megjelennek szemináriumokon, edzőtáborokban. Pontos számot nem tudok, de körülbelül negyven emberre saccolom azok számát, akik aránylag aktívan gyakorolnak az országban.

Ismerek olyat, aki Kendo és Aikido mellett íjászik és van aki Kenjutsu mellett űzi. Ezen kívül az egyik senpai pont az aikido-t hagyta ott és azóta csak kyudoval foglalkozik. Sejtéseim szerint szinte minden tagunk belekóstolt már élete során hosszabb-rövidebb időre valami más harcművészetbe is, ahogy az általában lenni szokott.

Mióta űzöd ezt a harcművészetet?

Nagyjából egy éve.

A történet úgy szól, hogy valamikor kétezerben lementem egy kyudo edzésre a Római partra. Akkoriban egy jó barátom oda járt művészeti iskolába és szólt, hogy menjünk le megnézni. Nagyon tetszett, de akkor még hiányzott belőlem az elszántság. Lusta voltam és szétszórt. Annyit azért már akkor is megértettem (valami csoda folytán), hogy ezt művelni csak rendszerben és elszántan lehet. Ez után eltelt tizenhárom év úgy, hogy minden évben eszembe jutott a kyudo és az, hogy el kéne kezdenem. Tavaly ért el egy olyan létállapot, amikor egész egyszerűen változtatnom kellett önmagamon, hisz nem volt folytatható az addigi életem, abban a formában, ahogy éltem és átéltem. Valami jelentős és fontos változás kellett. Így esett, hogy a kyudo lett az egyik generátora és a mérője ennek a változásnak.

Mennyire nehéz itthon megfelelő színvonalon gyakorolni/fejlődni?

A többi dojoról nem tudok nyilatkozni, de mi megpróbáljuk kihozni a maximumot. Vagyis a lehető legautentikusabb eszközöket beszerezni, és a legszigorúbban betartani a hagyományos formákat. Természetesen ez az egész jócskán elmarad a Japán viszonyoktól, ahol életvitel szerűen végzik a Kyudot és minden nap, a legnagyobb mesterektől tanulnak, de európai viszonylatban azt hiszem, jók vagyunk. Mivel vezetőink állandó érdeklődéssel és sosem lankadó szorgalommal gyűjtik az információkat és azt a lehető legjobban próbálják átadni, nincs okunk a panaszra. Ez az időközönként ide látogató mesterek visszajelzéseiből is észrevehető.

Tehát alapvetően, aki szorgalmas, alázatos és nyitott a Kyudo formáira és üzenetére, az itthon is képes fejlődni. Ezen kívül ott van pár jó könyv és a Youtube, ahonnan temérdek hasznos tudnivalót tud szerezni a mindenkori kyudoka. Ezek után csak gyakorolni és gyakorolni kell.

A mostani szemináriumot régóta szerveztétek és eleve nemzetközinek lett meghirdetve. Mit kell tudnunk a mesterről, aki tartotta? Kinek a meghívására érkezett hozzátok a sensei? Milyen arányban voltak a hazai és külföldi kyudokák? Mi volt a szeminárium tematikája, az eltért-e a megszokottól, illetve, hogy érzed miben mutatott újat/mást, mint amit idáig tapasztaltál? 

Makinori Matsuo Sensei már többször járt nálunk. Mint eddig mindig, az egyik alapító tagunk, aki egyébként Ausztriában él és egy bécsi dojoban gyakorol, hívta meg a senseit magukhoz, majd onnan érkezett hozzánk, Budapestre. Én most találkoztam vele először. A Heki To Ryu Kyudo-iskola legutolsó nagymesterének, Genshiro Inagaki Hanshinak tanítványa. A Nemzetközi Budo Egyetemen oktat Kyudo-t. Cirka harminc éves tapasztalattal rendelkezik és egy nagyon kedves és jó humorú embert ismertem meg benne. Vele kapcsolatban külön érdekesség, hogy ő a dojonk névadója. Ennek pontos történetét és etimológiai hátterét el is mesélte a nyitó rei-t követően.

A mostani rendezvény nem tekinthető hivatalosan szemináriumnak, inkább közös gyakorlásnak hívtuk, amit a sensei vezetett. A fele csapat magyar volt, de volt román, osztrák, brit és amerikai résztvevő is. És persze a négy tanítvány Japánból. A tematika nem volt kifejezetten formális. A négy Matsuo tanítvány megtette a ceremoniális nyitólövéseket (taihai) majd mindenki gyakorolni kezdett vagy a makiwara vagy a mato előtt. A sensei lelkiismeretesen és fáradságot nem sajnálva járkált fel s alá, hogy mindenkit ellásson pár fontos instrukcióval. Ezen kívül minden kyudoka, hármas csoportokba szerveződve egy taihai-t is bemutatott, amit a sensei szintén kijavított, ha kellett. A második napon rendeztünk egy mini csoportversenyt.

A mostani rendezvényen kívül én csak egy hasonlón voltam Szombathelyen, ahol Hans Pichlmayer tartott szemináriumot. Lényegét tekintve megegyezett a kettő, a kis versenyt és a taihai gyakorlást leszámítva.

Milyen gyakran vannak edzőtáboraitok? Ajánlott külsősöknek is beállni vagy ők inkább nézőként vegyenek részt?

Minden évben tartunk egy edzőtábort és lehetőség szerint valamilyen szemináriumot, amire meghívunk egy jelentősebb oktatót. A szemináriumokon szívesen látunk minden érdeklődőt, aki részt kíván venni vagy csak nézőként jönne. Az edzőtábor eléggé családias hangulatú, már csak azért is mert legutóbb például egy térben aludt mindenki. Ez kevésbé van külsősöknek kitalálva. Persze semmi sincs kőbe vésve, ráadásul én nem az egyesület hivatalos álláspontját képviselem, csak egy meglátás a részemről. Egyeztetés kérdése, azt hiszem. Ezeken kívül évente több alkalommal csinálunk bemutatót. Ezekre a bemutatókra szívesen látunk minden érdeklődőt, hisz mindig szoktunk lehetőséget biztosítani arra, hogy ki is lehessen próbálni Kyudot. Aki szeretne ezekről az alkalmakról értesülni, az egyszerűen lájkolja a blogomat a Facebookon vagy látogasson el rendszeresen a dojonk honlapjára.

Akkor most beszéljünk egy kicsit rólad és arról, hogyan csöppentél bele ebbe a különleges világba. Miért kezdtél el Kyudozni?

Ha egy mondatban kéne válaszolnom, akkor azt mondanám: szükségem volt a kyudora. A kérdés teljes igényű megválaszolásához azonban annál az Utamaro albumnál kell kezdenem, amit apám adott a kezembe, mikor tíz éves lehettem. Innentől datálom a Japán kultúra, azon belül is a vizuális kultúra iránti vonzódásomat. Azóta számtalan könyvet elolvastam, számtalan témakörben. A fametszetektől, a Japán költészet esztétikáján át, középkori Japán hétköznapjainak leírásáig. Próbálkoztam kalligráfiával, fametszéssel, kamon tervezéssel, teaszertartással és még számtalan dologgal. Jártam jó pár kiállításon, koncerten. Tervező grafikusként fontos inspirációs bázisomnak számít a Japán design és egyáltalán az a hozzáállás, amit ők képviselnek. Ezek mellett azonban, folyamatosan nőtt az igény bennem, hogy az életem részévé tegyem ennek a szemléletnek valamely megnyilvánulását, egy harcművészet formájában. Habitusomból adódóan nem vágytam arra, hogy essek-keljek, és izzadt embereket ölelgessek így a Judo, Aikido stb. szóba sem jöhetett nálam. Valami olyan kellett, amit egyedül, teljes körűen képes vagyok űzni. A Kyudo ilyen. Te kellesz hozzá, az íj és a cél. Ha ezek megvannak, képes vagy megalkuvás nélkül gyakorolni. Szeretek felöltözni gyakorló ruhába. Szeretem a nyílvesszőimet, hogy magam választottam ki őket, és hogy ennyire tökéletesek. Csodálom a yumi formáját, felületét, hangját. Az ideg gyanta illatát, a mato hangját, ahogy a papír átszakad. Életem kivonhatatlan összetevőjévé vált az a mozdulatsor, amit edzésről-edzésre próbálok tökéletesebben végrehajtani, annak biztos tudatában, hogy sosem fogom. Kedvelem az embereket a dojoban. Jó velük együtt gyakorolni és nézni, ahogy végrehajtják a Hassetsu-t. Szeretem a kezdő és záró Rei-t, mert keretezi az eseményt és kiemeli az amúgy mindenki életében keselyűként kőröző homogenitásból. Úgy mondják a kyudoban te magad vagy a cél. Örülök, hogy ezt az ösvényt járhatom.

Mit jelent számodra a Kyudo?

A Kyudo az egyik biztos pont. Tudom, hogy mindig is az lesz. Változatlan és végtelen.

Meggyőződésem, hogy az élet azért olyan rövid, mert nem a jelenben élünk. A Kyudo a jelen megélésének tökéletes gyakorlata. A folyamatos összpontosítás, a hassetsu újra és újra történő mantrázása nem engedi, hogy a múlton merengjek, vagy a jövőn rágódjak. Egy jól sikerült edzés másfél órája valódi és teljesen megélt idő.

Sokszor elkeserít, hogy bármi, amibe belekezdek, egyszer elkészül. Dizájnérként gyakran átélem ezt, hisz valamin dolgozom, aztán elengedem és elkezdek valami mást, amivel ugyanez történik. Ez egy élethosszig tartó, tulajdonképpen értelmetlen művelet. A Kyudo nem ilyen. Egyfolytában arra törekszem, törekszünk, hogy "kész legyen" vagyis, hogy végrehajtsam a tökéletes lövést, de ez sosem fog megtörténni. Ez különleges és fontos.

Mi az, amit szerinted a gyakorlás leginkább fejleszt? Miben érzed, hogy megváltoztál amióta gyakorolsz?

Sok mindent fejleszt szerintem, olyan dolgokat, amiben nem a Kyudo az egyetlen. Összpontosítási készséget, alázatot, hogy miként kell lenyugodni. Arra is megtanít, hogy minden egyszerűnek tűnő, kis dolog, valójában összetett és hatalmas. Fejleszti a kézügyességet, és az állóképességet is. Megtanít örülni a kis sikereknek… vagyis inkább úgy mondanám, hogy megváltoztatja a sikerorientáltság fokozatait. Magától értetődővé teszi azt, hogy a fegyveredről és az eszközeidről gondoskodnod kell… vagyis alapossá, rendszeretővé tesz.

Nem hiszem, hogy a Kyudo engem megváltoztatott volna. Nálam inkább valami összepasszolás vagy végzetes találkozás lehetett, ugyanis bennem ezek a dolgok már megvoltak. A Kyudo csak segített felszínre emelkedniük. Leporolta és tudatosította őket.

Kinek ajánlanád elsősorban a Kyudot?

Mindenkinek ajánlom, aki szeretne közelebb kerülni önmagához egy nagy múltú harcművészet által és nem rest folyamatosan gyakorolni. Annak, aki képes lenyugodni és összpontosítani és annak is, aki nem, de vágyik rá, hogy tudjon. Annak, aki inkább önmagát szeretné legyőzni és nem másokat, vagy legalább is gondolkodott már ezen. Amúgy meg, nem zárnék ki senkit a Kyudoból, mert hiszek benne, hogy bárkinek való és tud annyira erős tényező lenni, hogy bárkit megváltoztasson és felébressze benne az íjászt.

(Jó látni azt az odaadást és szenvedélyt amit a választott útja iránt érez. Úgy gondolom, hogy enélkül az érzés nélkül, bármi amit csinálunk az nem több mint puszta testgyakorlás és ez a mögöttes tartalom, az önmagunk korlátainak áthágására irányuló erőfeszítés az ami közös minden igazi harcművészetben. Igyekezni fogok a jövőben több olyan harcművészt bemutatni, akikben ott van ez a tűz, hogy közösen épüljünk a történeteikből.)

Abban a szerencsében volt részem, hogy múlt hét szombaton részt vehettem a HBSE - Harmónia Budo Sport Egyesület - Alkalmazás Technikák című 2 órás edzőtáborán, melyet az egyesület technikai vezetője, a 4 danos Molnár János Sensei tartott a Kinizsi utcai Dojojában.

Megvallom őszintén az újdonságokat nehezen viselem, pláne olyan területen ahol még nincs meg a kellő tapasztalatom és tudásom így kicsit félve vágtam neki a szombat délelőttnek. Miután elvégeztem a szokásos bemelegítést - amit a dojonkban már sikerült elsajátítanom az elmúlt 5 hónap során - nem sokára el is kezdődött az esemény.

Az edzés keret a szokásos "koreográfia" alapján zajlott, edzés előtti elmélyülés, tiszteletadás O Sensei-nek, és az edzés vezetőnek, bemelegítés, majd a végén az edzés végi elmélyülés és tiszteletadás. Mivel azonban a kiírást nem olvastam el megfelelően, ezért fogalmam sem volt, mire számítsak. A bemelegítés különböző csoportosan végzett gurítás és gurulás technikákkal zajlott, melyek közül volt könnyebb és nehezebb is. Alapvetően azt kell mondjam, hogy a technikákat addigra sikerült valamelyest megszoknom, mire véget értek és egy másikat kezdtünk.

Mikor már úgy éreztem jöjjön a következő bemelegítő ukemi, akkor jött az atemi meg a "zsordánszki" kifejezés, amit csak hosszas googlizás után sikerült helyre tennem, hogy jodan tsuki hangzott el ami egy ütés technikát jelent. Az, hogy az atemi miről szól pontosan mind a mai napig homályban van előttem, mert csak azt hallottam mindenfelől, haladóktól, közép haladóktól az edzés vezető senseitől, hogy magában az ütésben legyen benne az atemi, meg ha atemi akkor legyen atemi. Ettől őszintén szólva nem lettem annyival okosabb, de arra gondoltam talán az ütés tényleges voltát, vagy erősséget, vagy ezek kettősségét jelentheti, így megpróbáltam a szokásosnál nagyobb energiával végezni ezeket a mozdulatokat. Azért mondom, hogy a szokásosnál nagyobb energiával, mert pont a legutóbbi rendszeres edzésen róttak meg azzal, hogy toriként a technikákat megkönnyítem az uke-nak és "figyelek" rá, neki mindenképpen jó legyen. Pedig én csak megpróbáltam lassan, kapkodás nélkül, pontosan végrehajtani azokat.

A lényeg a lényeg, hogy ebből az ütés és hárítás kombinációból kellett először shiho nage-t, majd iriminage-t, és végül ikkyo-t kivitelezni, melyek közül a shihonage és az ikkyo még úgy ahogy sikerült, de valahogy az iriminage-nál nem találtam meg azt a kínálkozó alkalmat, hogy az uke mögé léphessek és kibillenthessem az egyensúlyából. Igazság szerint az ikkyo-nál is sokáig küzdöttem a támadó kar mögé kerüléssel és onnan a technika végrehajtásával is. A jodan tsuki hárítása nem különben látszott bonyolultnak számomra, mert mindig az ellenkező oldalra szerettem volna azt elvezetni és nem arra, amerre mutatták. Állítólag úgy tanulunk, ha hibázunk és azokat utána rögtön kiküszöböljük, amire csak azt tudom mondani, hogy én ezek szerint igen sokat tanulok egy-egy edzés során.

Maga az edzőtábor két órás volt, ami igen rendesen próbára tette az állóképességemet és a légzési technikámat, hiszen a végén már Darth Vader szerűen ment csak a levegővétel - pedig még csak sisakom sem volt -, ám ettől még büszke vagyok magamra, hogy sikerült mindent végigcsinálnom és még a bemelegítő ukemiket is egész jól abszolváltam, pláne az eddigiekhez képest. Még ha önállóan gurulok azzal még csak-csak megbirkózom, de ha mindezt úgy kell megtennem, hogy valaki belevezet az ukemibe, ott már sokkal nagyobb gondok szoktak lenni.

Mindenesetre örülök, hogy részt vettem az edzőtáboron és remélem nekem is sikerül megvalósítanom azt, hogy ha bemegyek egy kocsmába és végigmegyek az italozó vendégek közül akkor egyikük se velem akarjon kikezdeni, ahogy Molnár János Sensei említette az edzést záró kis összefoglalójában.

"A „mushin” (a tudat üressége) fogalmát sokan emlegetik és ismerik. Ez edzés közben és a versenyen is nagyon fontos. Elérése edzés közben egyfajta erőfeszítés. Például arra, hogy ne foglalkoztasson minket, mennyire nem érdekel esetleg az aznapi keiko (gyakorlás), vagy mennyit kell tanulni, mi van a munkahelyen, a családban, vagy hogy „ez fáj, az fáj”. Azaz a csitíthatatlan ego legyőzését jelenti. Azt, hogy képesek legyünk alázattal, maximálisan odatenni magunkat.

Vannak olyan időszakok, amikor nem olyan nehéz az edzés. Ezt mindenki szereti és jókedvű, de igazán tanulni a nehéz időszakokban lehet. Amikor van reggeli edzés, vizsga napközben és még délután is sok a kakarigeiko. Akkor minden nap meg kell kérdezni, hogy mit is akarunk magunktól. Hosszú távon egyszerűbb mosolyogva a küzdelmet választani, mint morogva hagyni a francba az egészet. Úgy gondolom, ez a hozzáállás az, ami a bajnokokra jellemző, bár ez önmagában még közel sem elég, de enélkül biztos, hogy senki sem lesz bajnok.

Ha képes az ember, hogy ezt az attitűdöt magáévá tegye, azaz „befogod, és csinálod”, akkor zöld útja van, és gond nélkül illeszkedik be a Kokushikan közösségébe, és persze megkaphat mindent, amit tudni akar a kendó alapjairól."

(Folytatás a Kendo blogon)

Úgy kezdődött az egész, hogy már egy jó ideje kerestem azt milyen sportot is válasszak magamnak. Rólam tudni kell, hogy iszonyatosan lusta és kényelmes ember vagyok, nem szeretek ok nélkül felkelni a fotelből, viszont enni, inni azt szeretek. Sajnos ez odáig fajult, hogy 34 évesen átléptem az „álom” súlyhatárt, ami a 120 kg. Ekkor és sok-sok rokoni, baráti unszolásra úgy döntöttem elég volt a léha életmódból és keresek magamnak valami sportot. A konditermet már próbáltam, de az nem a magamfajta embernek való. Labdajátékokban nem vagyok valami ügyes, így a fociban is csak kapusi posztig jutottam el, és azt is azért, mert akkora darab állat vagyok, hogy a labda már nem fér be tőlem a kapuba. Futni utálok és sosem tudtam, filozófiám megegyezik Gandalféval, azaz „fussatok bolondok”. Most akkor mégis mit csináljak? Kezdő pattanásos korszakomban volt egy kisebb kilengésem az akkor oly divatos Shotokan Karate-Do stílusa felé és nagyjából az első sikeres vizsgámig – meg ne kérdezzétek hány kyu, mert fogalmam sincsen róla - tartott ez az időszak, akkorra már túl bonyolultnak ítéltem a mozgásformát, a katákat és minden egyebet, ami a karatéra való járás jelentett. Viszont a harcművészet mindig is érdekelt, mert tetszett benne, hogy olyan szépen, folyamatosan, légiesen, kecsesen mozognak, akrobatákat megszégyenítő mozgáskultúrával. Igen, mindig is élt bennem az, hogy ilyet én is szeretnék csinálni, s mellé az a tudat is, hogy sosem leszek rá képes, mert mindig is kövér kissrác voltam, és felnőttként sem vagyok egy Brad Pitt testű.

Aztán ott volt Steven Seagal – akit sokan nem tartanak ugyan színésznek – és az ő filmjei egy fura „verekedési” móddal voltak tele, amit aikidonak hívnak. Akkoriban mikor az első filmjeit láttam még a dolog technikai háttere nem érdekelt annyira, mint a szépsége.

Most viszont, hogy sportot kerestem valahogy beleakadtam az aikidoba és e-mailezni kezdtem két kerületi dojo vezetőjével is, akik közül egyikük nem adta fel olyan könnyen az új tanítványokért folyatott harcot, mert még a sokadik kifogáskeresésem után is megtalált, ráadásul egy viszonylag hosszú szünet után. Tavaly augusztus 31-én jött az e-mail, úgy emlékszik engem érdekelt az aikido és ha még mindig így van másnap délután indul az új kezdő csoportjuk és azon szeretettel látnak. Itt még bepróbálkoztam azzal – ami a ténynek meg is felelt – hogy jelenleg nincs pénzem, mert nem kaptam még meg a fizumat, mehetek-e így is, és láss csodát azt írta, hogy mindegy, akkor is menjek.

Szóval eljutottam életem első edzésére, ami nagyon szokatlan volt, de nagyon tetszett és azt eredményezte, hogy 3 napig alig bírtam még a WC-re is ráülni. Ám tőlem furcsa módon nem adtam fel első próbálkozás után és egy edzést kihagyva a többin már jelen voltam.

Mesterem említette ugyan, hogy ez nem egy könnyű, hanem hosszú és nehéz út, de az időintervallumokat tekintve kissé tévúton jártam. Azt gondoltam nagy naivan, hogy több évnyi – majdnem egy évtizednyi – karosszékben sportolás után viszonylag könnyen fog menni a dolog. Elárulhatom nem ment/megy könnyen, minden edzésen totálisan kimerülök, ám érdekes módon mégis sokkal több energiám van utána.

Ha gyakoroljátok az aikidot, vagy valami fogalmatok van róla, akkor tudhatjátok, hogy az egyik alap a pontosan kivitelezett ukemi – avagy gurulás – amit lehet előre, hátulra, oldalra, alapállásból, vagy shikkoból – egyfajta térden állás – végrehajtani. Mindez nem tűnik olyan hjaj de bonyolultnak, ám mikor csinálod igenis lehetnek problémáid a kéztartással – tegatana – vagy azzal hogy nem engeded bele a lendületed az ukemibe. Igazából nekem is ezzel van egyfajta válságom és nem értem miért félek tőle, de mégis van bennem egy gát, hogy elengedjem magam és ne görcsöljek azon milyen lesz. Azt gondoltam 5 hónap elég lesz az ukemik tökéletes elsajátításához, de ha belegondolok 8-10 év henyélés után ez nem biztos, hogy reális elvárás. S ez az amivel az embernek meg kell küzdeni a fizikai végrehajtáson kívül, a saját elvárásainak legyőzése, vagy leginkább helyes mértékre terelésével. Igenis türelmesnek kell lenni és időt adni, odafigyelni, gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni. Az aikidot máshogy nem lehet csinálni csak teljes odaadással, fél szívvel lehetetlen. S semmiképp se legyünk olyanok, mint a türelmetlen cégvezetők, akik a rövidtávot rögtön, a középtávot hetekben, a hosszútávot fél-, maximum egy évben értelmezik. Ahogy mondani szokták, Rómát sem egy nap alatt építették fel.

„Miért szükséges a spirituális fegyelem? Miért kell nehéz fizikai és mentális edzésnek alávetnünk magunkat, és miért nélkülözhetetlen az évek hosszú elkötelezettsége? E kérdés késztette a Hie hegyén tanuló fiatal szerzetest, Dógent, hogy elhagyja Japánt és Kínába utazzon, hogy megtalálja az igazságot. Ha már rendelkezünk a Buddha természettel, akkor – kérdezte önmagát –, miért kell továbbra is ezt keresnünk?

Nan-jüe és Ma-cu zen története tipikus zen humorral írja le ezt a kóant:

Nan-jüe a következőt kérdezte Ma-cutól: „Mire jó a zazen?” „Ülök, hogy Buddhává váljak”. Nan-jüe ekkor egy cserepet fogott a kezébe, és egy sziklán kezdte el csiszolni. Ezt látva Ma-cu így szólt: „Mester, mit csinálsz?” „Csiszolom ezt a cserepet, hogy tükör legyen belőle” – válaszolta Nan-jüe. Ma-cu tovább kérdezte: „Hogy tudsz tükröt csinálni egy cserép csiszolásával?” „Hogyan segíthet a zazen a buddhává válásban?” – kérdezte Nan-jüe.

Ez nem azt jelenti, hogy Nan-jüe megpróbálta volna Ma-cut eltántorítani a gyakorlástól; ám a kóan üzenete egyértelmű: nem ismerhetünk meg semmit, ami már eleve ne lenne részünk.”

„Az Aikido gyakorlata az igazi állapotunk megtestesítését célozza meg; az igazi természet felszínre hozását. Az Aiki a bennünk rejlő tökéletesség. Nem lehet megtanítani; saját magunkban kell, hogy felfedezzük. E felelősséget nem lehet áthárítani semmiféle tanárra vagy ösvényre, ám a megfelelő edzés és tanító útmutatása nélkül lehetőségeinket sosem fogjuk tudni megvalósítani.”

William Gleason: Az aikido spirituális gyökerei. 2012